Hagyjátok egy kicsit jobbnak magatok után a világot!
Dr. Gelencsér-Horváth Anna egyetemi oktatóként és kutatóként dolgozik a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karán. Gépi látással és mesterséges intelligenciával foglalkozik, vagyis azt kutatja, hogyan tudjuk a vizuális adatokat számítógéppel hatékonyan feldolgozni. Ami igazán motiválja, hogy a technológia fejlődéséhez úgy tehet hozzá, hogy a végeredmény kézzelfoghatóan pozitív: biztonságosabbá, könnyebbé vagy önállóbbá teszi valakinek a mindennapjait. Kisgyerekes anyukaként akadtak kihívások a pályája során, de már ehhez is van megoldókulcsa, nektek pedig sok-sok jó tanácsa. Fogadjátok szeretettel!
Útravalója nektek a cserkészet alapítójától, Sir Robert Baden-Powelltől származik: „Hagyjátok egy kicsit jobbnak magatok után a világot, mint ahogy ti kaptátok!”
Hogy néz ki a munkád a gyakorlatban?
Egyrészt követem a legfrissebb kutatási eredményeket, és olyan kérdésekre keresek választ, amelyekre még nincs jó megoldás. Kutatócsoportunk célja, hogy új módszereket és algoritmusokat tervezzünk, ezeket különböző programozási nyelveken implementáljuk. Ezután kísérleteket futtatunk, elemezzük az eredményeket, és ezek alapján fejlesztjük tovább az algoritmus prototípusát. Amikor egy szoftver eljut a kipróbálható szintig, látássérült felhasználókkal is teszteljük: először laborban, majd fokozatosan egyre valósághűbb környezetben.
A kihívást az jelenti, hogy a kameraképek és videók feldolgozása során több kérdést kell egyszerre megválaszolni és valamilyen módon modellezni. Meg kell állapítanunk, mi micsoda a képen (például ember, autó, kéz, tárgy), azt is, hogy hol van (a képen belül és a kamerához viszonyítva), illetve hogy az objektumok hogyan helyezkednek el egymáshoz képest. Ha valami megváltozik, mozog, vagy testhelyzetet vált, akkor ezt követnünk kell, és frissíteni a jelenetről alkotott modellünket.
Fontos szempont, hogy mindez valós, vagy közel valós időben működjön, és lehetőleg minél kisebb számítási igénnyel. Az a cél, hogy az algoritmusok ne csak szuperszámítógépen fussanak, hanem akár kisebb eszközökön is, például egy mobiltelefonon vagy beágyazott rendszeren.
Oktatóként a kutatási témámhoz kapcsolódó tárgyakból tartok órákat. Hallgatókat is témavezetek: segítem őket szakdolgozatban és kutatási projektekben, hogy meg tudják valósítani a saját ötleteiket, és közben megtanulják, hogy lehet egy problémát mérnöki és tudományos módon végiggondolni.
Mi a munkád legizgalmasabb, leginspirálóbb része?
A leginspirálóbb számomra, hogy a kutatási eredményeinket egy olyan applikációba integráljuk, amely látássérülteknek segít a mindennapokban, csupán egyetlen mobiltelefonnal. A gépi látás önmagában is rendkívül izgalmas terület, és sok különböző iránya van: például önvezető autók vizuális rendszerei, robotika, 3D feldolgozás és renderelés (például játékokhoz), vagy ipari tervező- és ellenőrzőrendszerek.
Engem alapvetően az motivál, hogy a technológia fejlődéséhez úgy tehetek hozzá, hogy az valós emberi igényekre ad választ, és a végeredmény kézzelfoghatóan pozitív hatást hoz: biztonságosabbá, könnyebbé vagy önállóbbá teszi valakinek a mindennapjait.
Sokat jelent számomra, hogy csapatban dolgozunk: a közös ötletelések és a hallgatókkal végzett közös munka nagyon motiváló. A kutatás mellett szeretem a kutatásfejlesztési feladatok összefogását és szervezését is.
Mikor és hogy döntötted el, hogy ezen a területen szeretnél tevékenykedni?
Sokáig nem voltam biztos benne, mi legyen a szakmám, abban voltam biztos, hogy olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami ötvözi a matematikát és a biológiát. Végzős gimnazistaként elmentem több egyetem nyílt napjára. A Pázmány ITK-n láttam, hogy a mérnök informatikus képzés pont azt a sokszínűséget nyújtja, amit keresek: kombinálja a matematikát, informatikát és biológiát.
Az egyetemi évek alatt több projektben is részt vettem: robotika, GPU-programozás, illetve Erasmus-ösztöndíjjal egy évet tölthettem Angliában, ahol képfeldolgozás MSc-t végeztem. Eközben alakult ki, hogy gépi látással szeretnék foglalkozni, és ekkor döntöttem el azt is, hogy nem egy cégnél dolgoznék fejlesztőként, hanem inkább kutatóként egy olyan témán, ami igazán inspirál és közben lehetőséget ad emberekkel is kapcsolódni csapatmunkán, oktatáson, mentoráláson és a látássérültekkel történő teszteléseken keresztül.
Kaptál segítséget a pályaválasztásban?
Igen, a legnagyobb segítséget a szüleimtől kaptam. Sokszor átbeszéltük a kérdést és mindig arra biztattak, hogy olyan szakot keressek, ahol olyasmit tanulhatok, amit valóban szeretek, és amiben úgy érzem, jó vagyok. Mivel akkoriban bizonytalanságot okozott, hogy nem tudtam egyetlen, jól körülírható foglalkozásra rámutatni – mint például az építész vagy az orvos –, sokat segített, hogy biztattak: lendüljek át ezen, mert ha olyat választok, amiben jó vagyok, és amit szeretek, az végül elvezet oda, hogy olyan munkám legyen, amit szívesen csinálok nap mint nap.
Milyen kihívásokkal találkoztál?
A legnagyobb kihívás számomra az volt, hogy kisgyermekes anyaként befejezzem a PhD-t. Egyrészt szükség volt a komoly elhatározásra és kitartásra, mivel egy évig alapvetően csak éjszakánként tudtam huzamos időt a kutatásomra fordítani, amikor a gyerekek aludtak.
A hozzáállásomon is változtattam: felismertem, hogy bármilyen rövid kis idősávot érdemes kihasználni, mert hosszútávon ezek összeadódnak. Kialakítottam egy rutint arra, ami segít, hogy egyszerre több dolgot kézben tartsak és az időt és energiát köztük minél jobban tudjam elosztani. Közben állandóan igyekszem tudatosan törekedni arra, hogy mindig egy aktuális dologra fókuszáljak. Ráadásul abban a több mint 5 évben, amit a gyerekek születése miatt kihagytam, nagyon sokat változott a szakterületem. Az, hogy kutatóként folyamatosan tanulni kell, sok önfegyelmet igényel, de felzárkózni több év kihagyás után nagyon nagy kihívás volt.
Másrészt azt gondolom, hogy egy egyéni teljesítmény mögött valójában mindig ott áll egy támogató háttér. Ahhoz, hogy a doktorimat be tudjam fejezni, elengedhetetlen volt a témavezetőim szakmai támogatása mellett édesanyám segítsége, aki minden héten egy napra átvette a gyerekeket, így ilyenkor nem csak az éjszakát tudtam elmélyült kutatásra fordítani. Most, kutatóként is rengeteget számít, hogy a családi logisztikából a férjem is úgy veszi ki a részét, hogy segítse biztosítani számomra a munkámhoz szükséges időt és mozgásteret.
Miért tartod fontosnak, hogy több lány legyen a mérnöki, kutatói és informatikai területeken?
Szerintem egy csapat akkor működik jól, ha a tagok hasonlóan gondolkodnak, de közben elég különbözőek ahhoz, hogy jól kiegészítsék egymást. Az erősségek, fókuszok, munkastílusok találkoznak, és ettől nem csak színesebb, hanem sokszor hatékonyabb, jobb minőségű, átgondoltabb megoldások születnek. Több tapasztalat és nézőpont kerül be a gondolkodásba, más kérdések merülnek fel, és ez meglátszik a végeredményen is. Könnyebb megtalálni azt, akivel kapcsolódni tudunk, és egy-egy kihívást jelentő helyzetben ahhoz illeszkedve könnyebb megtalálni azt a beszélgetőpartnert, aki pont akkor pont azt adja, amire szükség van: egy kérdést, egy ötletet, egy visszajelzést, vagy csak azt, hogy meghallgat.
Mi a legfontosabb tanács, amit egy fiatal lánynak adnál, aki hasonló pályára készül?
Fontos, hogy tudj beszélgetni és kérdezni olyanoktól, akik azon a pályán vannak, ami téged érdekel, így tudsz kapcsolódni a saját megéléseiden és tapasztalataidon keresztül. Az a legjobb, ha megtalálod, mi érdekel igazán, amiben öröm elmélyülni, mert ez segít átlendülni a nehezebb időszakokon.
A szakmai tudás mellett fontos az önismeret fejlesztése is, ismerni a határaidat, hogy mi válik be módszerben, és hogy hogyan tudod kezelni a kritikát. Ha kutatói pályán gondolkodsz, minél előbb érdemes bekapcsolódni egy csoport munkájába. Egyrészt a szakmai közeg miatt, másrészt egy jó csoportot és jó mentort, témavezetőt találni talán az egyik legfontosabb és leginkább meghatározó tényező.
Mit jelent számodra a Lányok Napja kezdeményezés?
A Lányok Napját azért tartom szuper kezdeményezésnek, mert lehetőséget ad a valódi találkozásokra, kérdésekre, kapcsolódásokra. Azzal, hogy a lányok az őket foglalkoztató kérdésekre válaszokat kapnak, a „mérnök” vagy a „kutató” nem csak egy távoli címke lesz, hanem lehetőséget ad belelátni abba, mit jelent egy-egy szakma a gyakorlatban. Ehhez a legtöbbet a személyes találkozás és a beszélgetés adja hozzá.